„Dobálj meg az ásványvizes flakonnal, ha bebólintanék” – sosem bólintott be, de a poén kedvéért hozzávágtam a palackot és hatalmasat nevettünk (…) Hiányzik az édesapám. Néha kevésbé, máskor nagyon. Ezek az emlékek segítenek átlendülni azon, hogy el kell(ett) őt engednem.
Hirtelen az egyikük rám hozza a frászt. A 80-as táblánál, ahol 100-zal megyek, a fenekemben van és villog, nem szakad le, csak nyomja, nyomja és nyomja idegesen. A fényszórója fénye már a csomagtartóban fekvő lányokat is felébreszti, annyira közel merészkedik a kocsimhoz. Nem tudok mást tenni, mint nyomom a gázt, hogy védjem magam és őket.
Hirdetés
„A k***a anyádat” – csúszik ki a számon az éjszaka csendjében. Aztán jönnek a gondolatok: „Mit képzelsz magadról, baszki? Így is többel megyek, mint a megengedett! Te fizeted majd a büntetést, ha valahol bemér a traffipax?”
Végül 130-cal száguldok végig az egysávos alagutakon, így sikerül leráznom magamról, de borzasztó érzést hagy bennem. Úgy érzem, nem volt választásom: vagy kockáztatok, és engedem, hogy ennyire veszélyesen rám tapadjon, vagy túllépek minden határt, csak hogy biztonságban tudjam magunkat. Később arra gondolok, talán félre kellett volna állnom egy pihenőnél, és hagyni, hogy elmenjen. De azon a szakaszon alig volt erre lehetőség – de az is lehet, hogy egyszerűen annyira megijedtem, hogy a félelem elnyomta bennem a higgadt gondolkodás képességét. Fogalmam sincs valójában.
Nem sokkal később megpillantom a terelésre figyelmeztető táblát: Celle Ligure és egy lefelé mutató nyíl. Egy újabb egysávos szűkítés után le kell hajtanom az autópályáról. Éjjel három óra van, áll a sor a fizetőkapunál. Nem tudom, mi történik, hol lyukadok ki és miért. Miközben ezen gondolkodom, Wifi hirtelen hevesen ugatni kezd. Akkor veszem észre a mellettünk álló rendőrautót. Jön a következő negatív gondolat: most biztos kivesznek, mert ugatott a kutyám, megkérdezik, ki vagyok, hová megyek, biztos találnak majd valami szabálytalanságot. Talán nem is vihetném így a kutyákat, ráccsal elválasztva a csomagtartóban. Úristen, mi lesz?
De semmi sem történik. Senki nem szól hozzám. Csendben fizetek, áthaladok a kapun, és leereszkedem Celle Ligure tengerpartjára. A városközponton át vezet tovább az út. A bennem bujkáló kíváncsiság hirtelen életre kel: „Úristen, itt akár meg is állhatnék… sétálhatnék egyet a lányokkal, új hely, békés, senki sincs az utcán.”
Aztán megszólal a józan énem: „Nem, Brigitta, nem lehet. Légy józan, ez veszélyes.” Így hát tovább hajtok, és a kocsiból, vezetés közben próbálom befogadni az éjszakai ajándékot.
Pár perccel később egy szerpentinre kanyarodom, hogy visszajussak az autópályára. Kamionok közé kerülök egy éles balkanyarban: előttem kamion, mögöttem kamion, lefelé kamionok ereszkednek a szűk úton. Istenem, ezek össze fognak préselni. Nem tudom, mit csináljak, mozduljak vagy várjak? A kétségbeesett gondolatokat újra felül kell írnia a józan észnek. Finoman hátratolatok, befelé fordítom az autóm orrát, hogy a lefelé jövő kamionos elférjen – és végül semmi baj nem történik.
A pánik súlya sokkal nagyobb volt a valós veszélynél, de hát sosem csináltam még ilyet. Eddig még attól is féltem, hogy a szomszédos Cartagenába áthajtsak – nemhogy fél Európát átszeljem egyedül!
Hirdetés
Végül felkapaszkodom a szerpentinen, visszajutok az autópályára, és folytatom a kilométerek koptatását Magyarország irányába.
Hajnali négy óra van.
Elgondolkodom, hányszor járhattam ezen az úton apával, kamionnal (!). Fogalmam sincs, és nem is akarom összeszámolni. Csak hagyom, hogy elöntsenek az emlékek: az éjszaka közepén gurulunk a sötét autópályán, talán pont itt, Olaszország unalmas szakaszán, és azon nevetünk, hogy melyikünk a fáradtabb.
„Dobálj meg az ásványvizes flakonnal, ha bebólintanék.” – sosem bólintott be, de a poén kedvéért hozzávágtam a palackot és hatalmasat nevettünk, miközben a fura nevű Bum Bum Energy rádió szólt a vezetőfülkében, amit csak az én kedvemért kapcsolt be.
Hiányzik az édesapám. Néha kevésbé, máskor nagyon. Ezek az emlékek segítenek átlendülni azon, hogy volt és még van is édesapám, de közben mégis el kell(ett) engednem. És segítenek megérteni azt is, hogy nem (csak) rajtam múlt.
Sokat dolgozom azon, hogy értsem és képes legyek elfogadni őt, meg az életet, amit magának választott. Ennek a folyamatnak a része volt ez az idei utazás is a két hazám között. Számomra ez nemcsak 2600 kilométer volt egy “albérletpiaci válság” miatt, hanem egy spirituális, önismereti és gyógyító út.
Egy út, amin megmutathattam magamnak, hogy bár ő kísért ezen a szakaszon számtalanszor, nélküle is képes vagyok végigmenni rajta. És talán ennél is fontosabb, hogy most már nem azért tettem meg ezt az utat, hogy vele és általa kapcsolódjak valamihez, ami fontos – hanem magamért, teljes tudatossággal úgy, hogy bármikor dönthettem volna másképp. 🛣️
© 2025 Tóth Brigitta – Minden jog fenntartva
