Úgy keresem a szívemmel a soha el nem mondott, tökéletes túrós lepény receptjét, ahogy őt is keresem szüntelenül azóta, hogy rájöttem: szinte semmit sem tudok róla.
Hirdetés
Annának hívták az apai nagymamámat. Milyen szép neve volt…! ♥️ Sosem hallottam a nevén szólítani őt, előttem csak a „mama”, a „Tóth mama” és az „anyu” szavak hangzottak el, ha róla volt szó. Ezeket viszont mindenki kiabálta, mert Anna nem hallott jól, hallókészüléket viszont nem akart viselni.
Sok év szakadék volt köztünk – pontosan 64 –, ami már önmagában megpecsételte volna a kapcsolatunkat, hisz nehéz lett volna egy világháborút, forradalmat átélt, az életből (talán) kiábrándult idős asszonynak kapcsolódni egy rendszerváltáskor világra pottyant kislánnyal, aki ráadásul ugyanolyan zárkózott volt, mint ő.
Akkor mit tudtam a saját nagymamámról, Annáról, kislányként? Azt, hogy ő Tóth Mama, akinek „Verebélyben” vannak rokonai, hogy ritkán hagyja el a Szúpatakon lévő házat, és mindig a lányát kéri meg a bevásárlásra. Tudtam, hogy erős nő, mert fát hasít és pakol télen, meszeli a lakást, vakolja a falat, ha kell, akkor mindezt teljesen egyedül. Hogy szereti a szigorú rendet és tisztaságot a kertben és a házban is – igazi Szűz Napú asszony volt ♍.
Most már tudom, hogy ebből fakadt az is, hogy csak akkor lehetett elkezdeni enni, ha csillogtak az evőeszközök és a tányérok, és hogy ezért nem szabadott ebéd után egyetlen morzsát sem az asztalon hagyni. Mindennek azonnal el kellett tűnnie, mielőtt asztalra kerülhetett a második fogás vagy a desszert – köztük a tökéletesen egyformára kelt, sült és szeletelt túrós lepény, amit annyira szerettem. Tudtam halk szavakból a mély fájdalmáról is, hogy elveszített egy gyermeket, aki utólag nem a megfelelő helyre került a családi “hierarchiában”.
Emlékszem, Anna néha azt mondta: „Soha ne menjetek férjhez, kislányaim.” A mondat második felét – „mert a férfiakkal csak a gond van” – nem mondta ki, csak gondolta. Tudom, mert miközben félbeszakította saját magát, a kályha mellett ülő nagyapámra nézett, majd lesütött szemmel, a fejét csóválva legyintett. Foszlányokból raktam csak össze, hogy a házasságuk nem feltétlenül vágyott, szerelmi kapcsolat volt – Anna talán mást szeretett volna. De hogy mit? Arról fogalmam sincs és már sosem tudom meg…
Ahogy azt sem, mi volt a kedvenc étele, volt-e hobbija, mit tanult az iskolában, és mi akart lenni felnőtt nőként. Mikor és hol találkozott a nagyapámmal? Akart-e gyereket, ha igen, hányat, ha nem, akkor mit érzett, amikor gyerekeket kellett nevelnie? Hogy élte meg a második világháborút, a forradalmat? Mi volt a világnézete? Mi volt a véleménye egyszerű, hétköznapi dolgokról? Kacagott, táncolt valaha szívből? Szépnek érezte magát? Volt lánykorában igaz szerelme? Járt szórakozni a barátnőivel? Voltak álmai…?
Ha működne a varázskódex, kinyitnám, hogy megismerjem ezt a titokzatos nőt, aki valahol a “túl későn” és a “még picit időben” között kezdett el megnyílni nekem. A Class FM-ben dolgoztam már, amikor megértette, hogy ha bekapcsolja a kis Sokol-rádióját és a 104,7 MHz-re tekeri, akkor az én hangomat hallhatja bizonyos napokon, mert én olvasom be a híreket.
Hirdetés
„Sosem volt még ilyen a családban, Brigittám, ez nagyon nagy dolog” – mondta, amikor mellette ültem a kályha melletti fotelben. A már reszkető, ráncos kezével – a ki tudja, mióta visszafojtott érzelmeket szabadon engedve – finoman, büszkén megszorította az enyémet: „Én is álltam lánykoromban színpadon, mikrofonnal a kezemben, de az csak egyszer volt” – mesélte apró szeletként a fiatalságából, majd visszatért a megszokott vonalra: „aztán jött nagyi.” Mert mi nagyinak hívtuk a nagyapánkat.
Amikor hébe-hóba elmentem hozzá látogatóba, és benyitottam az ajtón, mindig azt láttam, hogy ül a fotelben, kezében a Sokol-rádió, és várja, hátha megszólalok. Mivel sosem hallotta, hogy beléptem, meg kellett böknöm a vállát: „Szia, mama!”
„Áhhhh, hát itt vagy, én meg itt várlak a rádióban” – mondta nevetve.
Olyan mosolyokat, amiket ezek a pillanatok hoztak közénk, kislányként sosem láttam tőle, így hát különös melegséggel tölti el a szívemet, ha visszaemlékszem rájuk.
Aztán egy nap el kellett mondanom neki, hogy többé nem hall a rádióban, mert felmondtam és Spanyolországba költözöm. Furcsának tűnhet, de a felmondásom egyik legfájdalmasabb pontja az volt, hogy ezt közölnöm kellett vele. Éreztem, hogy ezzel véget érnek azok a bensőséges pillanatok, amikben bár mindig ugyanazok a mondatok ismétlődtek, mégis mérhetetlenül fontosak nekem.
Jövő héten lesz nyolc éve, hogy Anna nincs ezen a világon. Vagy ki tudja, talán itt van már újra, csak más testben, más kontinensen, más családban…
Priego de Córdobában, egy kürtőskalácsos dömping közepén kaptam a hírt, hogy elment. Akartam, hogy maradjon utána valamim a gyerekkori, mai szemmel butácska, telefonos fényképeken és az utolsó évek párbeszédeinek emlékén túl. Mert abban az időszakban azt érzem, összefonódott két lélek útja-sorsa és fontos lett volna számomra, hogy megőrizzem őt valamilyen kézzelfogható formában is.
De sajnos nem maradt utána semmim. Sem egy recept, sem egy árva tányér, amibe a levest szedte, vagy amire a túrós lepényeket tette.
De megmaradt az érzés emléke, ahogy megszorította a kezem.
Az arca emléke, ahogy kinevette magát a rádióval a kezében.
A hangja emléke, ahogy azt mondja: „Brigittám.” Mert úgy szólított, ahogy szerettem és ahogy tiniként megkértem rá őt és a család többi tagját.
Megmaradt a túrós lepény emléke. Az illata, az íze, az állaga, a látványa mind itt van bennem. És minden évben legalább egyszer megpróbálom a szívem dobbanásaira elkészíteni. Olyankor kicsit megszűnik körülöttem a világ. Fogalmam sincs az ő, egészen biztosan Szűzies pontossággal kimért arányairól, csak csinálom, érezni próbálom.
Átadni talán sosem fogom, csak őrzöm, amíg itt vagyok ezen a bolygón…
…hogy Anna titokzatos története is, abban a varázskódexben, itt maradjon még néhány szempillantásig ezen a világon…
Gortva Anna – 1925–2017
© 2025 Tóth Brigitta – Minden jog fenntartva
