(…) Végül látom magam előtt a Pireneusok emelkedőjét, a Le Perthusba vezető út minden centiméterét, az útmenti zöld lombokat, a 24 tonnás rakomány miatt mellettünk elsuhanó autókat és kamionokat, a lemenő nap arany fényeit, ahogy még épp megvilágítják az “España” táblát. (…)
“Bírni fogod ezt a hosszú utat? Leghamarabb jövő hétvégén fogtok hazaérni apáddal” – kérdezte tőlem anya, miután a hosszas, még szinte gyermeki önmagammal való hadakozás után meghoztam életem kulcsfontosságú döntését. 🫣
“Igen, anya, megyek.” – válaszoltam határozott hangon, miközben a gondolataimban mégiscsak ott pislákolt a félelem. 😕 Egy szűk kamionfülkében, távol anyától, a szobámtól, a saját ágyamtól, a testvéreimtől, a megszokott környezetemtől, a zenéimtől, az osztálytársaktól, akikkel MSN-en beszélgettem, a legjobb barátnőmtől, akivel naponta jártunk ki a régi sulink kosárpályájára játszani. Nem fogok tudni lefürödni esténként, nem akkor megyek mosdóba, amikor épp szükségét érzem és órákat fogok minden egyes nap kilométerek koptatásával tölteni úgy, hogy kinyújtózni csak az 1-1 órás pihenők idején tudok majd ki tudja hol, melyik benzinkúton vagy valamelyik isten háta mögötti pihenőben. 🚛
Hirdetés
Mondhattam volna, hogy nem megyek sehova, maradok a kényelmes világomban, a megszokott hétköznapokban, de az, hogy életemben először átléphetem Magyarország határát, ráadásul mindezt azért, hogy aztán átsuhanjak 🇪🇸 Spanyolországén 🇪🇸 , minden előre látott nehézséget megért. A szívem sokkal erőteljesebben diktált annál, hogy az agyam kreálta valós és valótlan félelmektől visszafogva végül nemet mondjak erre a kalandra, ami aztán egy örök életre szólt. 🩷
♑ Bak ♑ nappal születtem, így az életem minden apró mozzanatában ott rejlik egy-egy próbatétel, ami hol a kitartásomat, hol a türelmemet, hol a precizitásomat, hol a felelősségtudatomat tesztelgeti, máskor meg szimplán csak a határaimat feszegeti iszonyatos erővel. Nem volt ez másképp már 15 évesen sem, amikor először ültem be apa mellé a kamionba.
Szécsényből robogtunk lassan “lefelé” a szlovén-magyar határ felé, ami akkoriban egy teljes napon át tartott, annyira lassan haladtunk. Ettől függetlenül én már azt is élveztem, hogy a falutáblákon olyan magyar neveket látok, amik eltérnek a megszokottól. Az izgatottságot viszont hamar megtörte egy váratlan defekt valahol Tamási környékén. Görcsbe szorult gyomorral ültem bent a kamionfülkében, a semmi közepén, ahová félre tudtunk állni és hallgattam, ahogy apa káromkodik és szenved a cserével, mivel a pótkocsi középső gumija adta meg magát, amit a legmacerásabb volt leszedni és felrakni. 😣
Végtelenül hosszúnak tűnt a várakozás, emlékszem, elővettem a naplómat, amibe le is írtam📝, hogy mi történik épp, hogy talán mégis otthon kellett volna maradnom, mert lehet hogy balszerencsét hozok apára, aki idejét sem tudta annak, mikor kapott utoljára defektet. Féltem attól is, nehogy hasonló nehézségekkel legyen végig tűzdelve az első közös utunk.
Aztán nem volt egyszerű a folytatás sem. 😅 Rédicsen akkoriban még több kilométer hosszú sor torlódott fel a határon, hisz még nem voltunk a schengeni övezet tagjai. Mire átjutottunk, már elmúlt éjjel 2 óra is, úgyhogy nem sokáig folytattuk az utat. Az első éjszaka szemhunyásnyit sem bírtam aludni. Fent a fülke felső ágyán úgy éreztem magam mintha egy koporsóban lennék, nehezen kaptam levegőt, forgolódtam, izgultam, féltem, tele voltam olyan érzésekkel, amikkel még 20 évvel később is kihívás lenne megküzdenem. 🤯
Nincs nálam az akkori naplóm, hogy mindent napra pontosan fel tudjak idézni, így csak a soron következő emlékképeimre tudok hagyatkozni. Például ahogy napközben állunk a dugóban Velencénél, ahogy tanulom apától, hogyan viselkednek, kommunikálnak az utakon egymás között a kamionosok, ahogy kezdenek zsibbadni a lábaim és a fenekem a hosszú, több mint 4 órás vezetési időtől, ahogy megtanulom a fizetőkapus rendszer működését, a benzinkutak legkülönfélébb mosdóinak használatát, ahogy megérkezünk az esti fényekben úszó Piacenzába, miközben szól a lehetetlen nevű Bum Bum Energy nevű rádió, és ahol először érzem azt, hogy minden addigi kellemetlenség ellenére jó döntést hoztam, hisz annyi minden van ezen a világon, amit látnom kell…🫶🙏
Még mindig ott az érzés a gyomromban, ahogy türelmetlenül várom a másnap reggelt, mert tudom, hogy Genovánál végre meglátom a tengert, életemben először. Aztán emlékszem, ahogy Imperiánál találunk egy parkolót, ahonnan fényképet tudunk készíteni úgy, hogy a háttérben látszik a tenger. És istenem, hogy izgultam, hogy apa jól lője el azt a képet, hogy majd nehogy előhívás után derüljön ki, hogy lemaradt róla vagy a tenger, vagy a fejem.
Hirdetés
Aztán ott van Monaco. Megvan ahogy fentről, a pihenőből keressük a Forma 1-es pálya szakaszait, megtaláljuk a Loews-kanyart, majd az alagútba bevezető szakaszt is. Az egyik fáról aztán leszedek egy rózsaszín virágot, amit gondosan bepréselek a naplóm lapjai közé, hogy végül beragaszthassam a sorok közé, hogy örök emlékként virítson a soraim között. 🌸
Emlékszem, hogy Franciaország már egy kicsit sem mozgat, csak túl akarok lenni rajta, mert annyira közel van már az a hely, ahová annyira vágytam. Másra sem gondolok, csak hogy fogyjanak már el a kilométerek, érjünk már oda, mert ha nem, meghalok az izgatottságtól. 🤩
Végül látom magam előtt a Pireneusok emelkedőjét, a Le Perthusba vezető út minden centiméterét, az útmenti zöld lombokat, a 24 tonnás rakomány miatt mellettünk elsuhanó autókat és kamionokat, a lemenő nap arany fényeit, ahogy még épp megvilágítják az “España” táblát. 🇪🇸
Látom a boldogságtól csillogó arcomat, a letörölhetetlen mosolyomat, az anyának írt SMS szövegét, és érzem a mindössze 15 éves szívem minden egyes dobbanását.
És mit látok most? Egy 35 éves nőt egy fotelben ülve, ahogy gépel a ragyogó napsütésben, két tenger között, Spanyolországban. És akinek potyognak a könnyek a szeméből, miközben felidézi a hazaérkezése pillanatát és egyben a küldetése felvállalását.
