Van itt ez az „élni és élni hagyni” elv, amit olyannyira szeretnek a Spanyolországba költöző magyarok. Egyben ez az az elv, amit sokan közülük csak hangoztatnak, de képtelenek magukévá tenni.

---

“Úristen csak ezt a táncikálást ne!”

“Ripacskodás”

“Te miket csinálsz??? Jó nagy fordulatot tettél!”

“Szerintem most már voltál sokáig egyedül, jó lenne összeszedni egy pasit”

Nem terveztem nagyröptű posztot írni az egyik Canta y Aprende – Tanulj spanyolul zenével Facebook-videómhoz, amit egyfajta bakivideónak szántam, hogy a követőim nevessenek egy jót azon, ahogy bénáztam és hülyéskedtem a Luis Fonsi-féle Despacito-videó felvételén, de aztán megtaláltak a fentebb olvasható kommentek, amik arra sarkallták az ujjaimat, hogy ütögessék egy kicsit a billentyűzetet.

Van itt ez az elv, amit annyira szeretnek a magyarok és sűrűn kötik a spanyolokhoz és Spanyolországhoz. Ez az élni és élni hagyni elv, ami mögé számtalan dolgot lehet felsorakoztatni. Számomra például ez a mondat nemcsak annyit tesz, hogy míg például Magyarországon a rendőrség mindent elkövet azért, hogy a lehető legsunyibb módon traffipaxozza az autósokat csak azért, hogy bírságoljanak, addig Spanyolországban ilyen nemigen fordul elő, sőt a telepített kamerákra is táblák figyelmeztetnek, hogy legyen idő reagálni – vannak persze kivételek bőséggel, de nagyrészt ez az általános. Szóval hagynak normálisan közlekedni, nem akarnak szándékosan szivatni, ami számomra bőségesen belefér az “élni hagynak” kategóriába.

De élni hagynak akkor is, amikor nem bámulnak egymás arcába az utcán indokolatlanul, vagy mert valaki épp miniszoknyát vagy cicanadrágot visel. De akkor sem ha hupikékre festett hajjal jár a helyi plázában, vagy átordibál másvalakinek az utca túloldalára. Sőt, még akkor sem ha a szupermarketben bénázik és széttör egy üveg paradicsompürét, vagy nem talál egy terméket, ami kiüti a szemét, de segítséget kér. Hagynak létezni és élni azzal is, hogy nem akarják megmondani ki, mit és hogy csináljon, hogy öltözködjön, miként kommunikáljon vagy milyen sebességgel szedi össze a cókmókját a buszon. Hagynak egyedül élni és házasságban, hagynak szomorúnak lenni és utcán dudorászni, leják hogy ki hetero- vagy homoszexuális, sőt még utólag sem mormolnak bántó megjegyzéseket az orruk alatt, ha olyat látnak, ami az ő életükhöz és értékrendjükhöz nem illeszkedik. Mert a spanyolok nagy része (nem mindenki!) igen, ilyen. Elfogadó és befogadó.

Aztán jönnek az élni hagyni elvet hangoztató, de használni képtelen magyarok. A harmadik sort egy olyan ember írta, aki a spanyolországi magyarok csapatát erősíti, az elsőt egy fiatal hölgy, akinek segítettem tisztelettel a koronavírus-járvány idején, de nem bírta elviselni a személyiségem többi részét, a negyediket meg egy követőm, aki azt sem tudom miért követ, mert csak hébe-hóba kommentel, de akkor feljogosítva érzi magát, hogy személyeskedjen. Erre most mindannyian ráugranának, hogy mert szólásszabadság van. Csakhogy ez nem az. Nem tettem fel kérdéseket, nem nyitottam vitarovatot, nem más felületén osztottam meg gondolatokat vagy táncikáltam, amivel másokat zavarhatok, hanem a sajátomon, ahol én vagyok a házigazda és véleményt rendszerint akkor fogadok, ha felvetek egy megvitatható témát, ráadásul akkor is csak abban az esetben, ha azt tisztelettel, senkinek nem ártva és senki emberi méltóságát nem sértve fogalmazzák meg. Nem ártani. Senkinek, semmilyen formában.

Olyan ez nekem, mintha nyitva hagynám a házam ajtaját. Értelemszerűen fogadom szeretettel, aki maradni szeretne, mert talált nálam valamit, ami számára sokat jelent. Eddig minden rendben, így alakulnak ki szép kapcsolódások, közös tanulás, információmegosztás, meg sok-sok hasznos kezdeményezés.

De az a helyzet, hogy a nyitott ajtómon bedőlnek az utcán lézengő huligánok, a frusztráltak, irigyek, az erőszakos-agresszív barmok, a primitívek, szexisták és még sorolhatnám, majd ledobják a mocskos s*ggüket a kanapémra és elkezdenek a saját otthonomban bántani, minősíteni, megítélni engem és a többi vendégemet. Pusztán élvezetből, mert szerintük őket a nyitott ajtó feljogosította arra, hogy bejöjjenek, pofázzanak, romboljanak, sőt egyesek még élveznék is a vendéglátásomat, ha nem dobnám ki őket azonnal.

Közben senki nem bántja őket, de az ő szemüket mégis mindig szúrja valami és onnantól úgy érzik, szabad a pálya, ahelyett, hogy csendben kivonulnának azon az ajtón, amin bejöttek. De nem. Mert szólásszabadság köntösbe burkolva ők úgy megtehetik, hogy megrugdossák, megalázzák a házigazdát, megfogalmazzanak pár összefüggéstelen, megalapozatlan, értelmetlen és mindenképpen valamilyen formában odaszúró mondatot, majd csak ezután távoznak. Már ha távoznak, mert van amelyik elbújik a sarokban, hogy később megint előállhasson valami hasonlóval.

Azért firtatom ezt a témát már másodjára, mert nagyon fáj az, hogy az ilyen emberek miatt értékes emberek mondanak le önmagukról és arról, hogy az idióta kihívások gyarapítása, meg a hatszázmilliomodik ingatlanos hirdetés helyett mutassanak valamit, ami értékes, okos, vidám, új, vagy bármilyen formában pozitív. És az még a szerencsésebbik eset, ha valaki csak háttérben marad az online bántalmazók miatt, de mi van azokkal, akik azért ölik meg magukat, mert tömegével dől be hozzájuk ez a rengeteg nyomorult, akik miatt úgy érzik, menthetetlen ez a világ és egyedül vannak?

Nekem is éveim mentek el azzal, hogy nem mertem színesebb és önazonosabb tartalmat gyártani, mert féltem. Aztán egy pillanatban úgy éreztem, hogy készen állok arra, hogy megmutassam, mi van a “híreket olvasó lány” álarc mögött. Ezzel együtt az oldalam információszolgáltatás mellett személyes bloggá/vloggá alakult, a spanyolországi tartalom pedig erőteljesen megszíneződött a karakteremmel, ami mellett sosem hagytam magukra azokat sem, akik a hírek miatt jöttek ide, hisz ugyanúgy a részem a tájékoztatás, mint a tánc, az ironizálás, a spiritualitás, a konyhában sürgés és a kutyákkal vagy magamban bolondozás, illetve filozofálás. Mert ki mondta, hogy mindannyian csak egyfélék lehetünk? Hm?

Amikor megláttam ezt a kommentet: „Te miket csinálsz? Jó nagy fordulatot tettél!”, őszintén elmosolyodtam. Reagáltam is rá kedvesen – majd hirtelen arra lettem figyelmes, hogy az illető letiltott. Azért mosolyogtam rajta, mert pont a lényeget fogta meg: amit eddig látott, az volt az álarc. Amit most lát, az nem fordulat, hanem az, aki mindig is voltam.

És itt jön képbe a találkozásom drága Ildi barátnőmmel, akivel közel tíz éve nem láttuk egymást. Együtt jártunk régen a Debreceni Egyetemre, és három évig laktunk együtt. Az első reakciója a múltkori merengués-slagos Canta y Aprende videómra az volt, hogy már a videó elején tudta, mi fog következni, és alig várja a bakis kiadást, mert – idézem – „már sejtem, hogy az ANNYIRA TE LESZEL” Ez az „annyira te leszel” mondat nekem elmondhatatlanul sokat jelent: az önazonosságot.

A „ripacsos” hölgyet nem ismertem, fogalmam sincs, követ-e egyáltalán vagy csak az algoritmus bedobott neki a semmibe egy Despacitót, de feltételezem, hogy nem tudta, mire kommentel, hogy mi célból készülnek a zenés-táncos videók, amik kicsit azért túlmutatnak egy szimpla ripacskodáson, ahogy azt a mai “hogyan készült videó” szemlélteti is Talán fel sem merült benne, hogy az, amit lát, a mozdulataim, a mimikám, a videó hangulata a dal szövegéhez és tematikájához van igazítva, nem a hormonjaimhoz vagy a pillanatnyi családi állapotomhoz – ha már itt volt ez a másik, személyeskedő komment is

Egy szexualitással teli Despacitót nem lehet a földön ülve, tárgyakat dobálgatva, vagy flegmán, esetleg érdektelen arccal előadni, hiszen minden második sora burkolt szexuális üzenet. Ehhez kaptam egy isteni ajándékot: tudok és szeretek is hastáncolni. Hát bocsánat, hogy élek a lehetőségeimmel és azzal, amit megtanultam lelkesen Egy másik kedves barátom ennek kapcsán azonnal felhozta az irigység-frusztráltság témáját is, és rögtön hozzátette, hogy talán néhányan épp azért viselik nehezen az ironizáló, táncos és Canta y Aprende videókat, mert zavarja őket, hogy nem szemérmeskedem, hogy merek nyitottan és őszintén kommunikálni, szabadon táncolni, teli szájjal nevetni, hibázni, hülyéskedni, sőt akár még hamis hangon énekelni is. Nem tudom, mi van a kommentek mögött, hisz ugyanúgy nem ismerem a megfogalmazóikat, ahogyan ők sem engem. Mindenesetre sajnálom, ha valakit mindez tényleg zavar és szívből kívánom neki, hogy táncoljon, énekeljen és szabaduljon ki a korlátai közül, hozzon fényt mások életébe, vagy egyszerűen csak éljen úgy, ahogy szeretne, mert ez az, ami igazán felszabadító ebben a kötött anyagi világban.

2025 Tóth Brigitta | © Minden jog fenntartva