Ha a gyerekkorom húsvétjaira gondolok, papa ébresztése, a piros lakkcipőm, az óriásmasnik és a családi lakomák jutnak eszembe. Később évekre eltűnt az életemből ez az ünnep, mert minden napját a rádiókban töltöttem. Végül Spanyolország adta vissza a húsvétot különleges vallási rituáléival és a most már saját magam teremtette régi-új hagyományokkal.
Papa hangjára emlékszem minden egyes húsvét reggelén: “alszanak még a rajkók?”
Aludtunk persze, hisz mindig olyan korán jött, mi meg szerettünk lustálkodni. De egyébként is így volt minden tökéletes, hisz ha nem papa ébresztett volna minket húsvét reggelén, nem is lett volna igazi az ünnep. Mindig ő volt az első locsolónk, fontos volt neki ez a nap, nekünk annál kevésbé, hisz tudtuk, hogy bár papa az első, de nem ő lesz az utolsó és a nap végére mindenféle, förtelmes szagú pacsuliban úszik majd a hosszú barna hajunk.
Hirdetés
Hallottam ahogy papa belépett a bejárati ajtón, köszönt anyáéknak, váltottak néhány szót, majd elindult felfelé a lépcsőn, mire én bebújtam a takaró alá és úgy tettem, mint aki mélyen alszik.
“Jó reggelt kisunokám! Zöld erdőben jártam, kék ibolyát láttam, el akart hervadni, szabad-e locsolni?”
Kifordultam a párnából, rámosolyogtam, viszonozva az ő széles, abban a pillanatban semmihez sem fogható vidám arcát, amit a köszöntésünk tudata csalt elő. Bár a hideg futkosott a hátamon attól az érzéstől, ahogy a kölni végigfut a fejbőrömön, le a nyakamon, majd visszadőlve a párnára, beleivódik a huzatba, amit aztán a következő ágynemű cseréig szagolhattam, mégis odatartottam a fejbúbomat, hogy megöntözhessen húsvét alkalmából. Megkérdezte hogy vagyok, majd gyorsan ment is tovább, hogy ugyanígy ébressze a két húgomat.
Bár papa ébresztése és a teljes napot kitöltő családlátogatás volt nálunk a legfőbb húsvéti attrakció, vannak más típusú emlékeim is, még egészen kicsi koromból. Anya aznap mindig kiengedte a fenékig érő, csillogó hajamat, ami máskor kizárólag befonva lehetett, mert “összetépődött” volna; nem lehetett csak úgy kibontott lobonccal rohangálni fel-alá. Volt egy szatyor, vagy doboz, nem emlékszem pontosan, de a nappaliban volt, a ruhásszekrény felső rekeszében, így egyedül még el sem értem. Tele volt csatokkal, masnikkal, hajgumikkal, hajráfokkal, mindennel, amitől egy kislány teljes zűrzavarba kerülhet az ünnepnapok reggelén, hisz legszívesebben mindet a hajába tenné, annyira csinos akar lenni.
Kiválasztottunk egy csatot, ami általában beborította a fél fejemet, akkora volt. Félretettük, aztán felöltöztünk, szigorúan szoknyába, mert csak azt akartam viselni. Volt egy zöld bársonyruhám, az volt az egyik kedvencem, meg egy rakott szoknyám, lila-fekete kockás, azt is imádtam. Emiatt nagyon nehéz volt a döntés, ennek ellenére anya mindig rám bízta, nem akarta, hogy kényszerből öltözködjek, türelmesen kivárta, míg eldöntöttem, miben akarom lenyűgözni aznap a locsolók hadseregét, akik leginkább a családtagok közül kerültek ki, hisz óvoda- vagy osztálytársak hozzám – hál’ Istennek – sosem jártak.
Miután felvettem a ruhát, anya megfésülte a hajamat, ami a sok fonástól szelíden hullámos volt. Beletette a csatot, rám adta a “kopogós” cipőt, amiből volt fehér, fekete, de a kedvencem a piros lakkcipő volt. Azt is csak húsvétkor vettem fel, de anya még akkor is félt, nehogy orra bukjak benne nőies lelkesedésemben. Kimentünk a bordó Citroenhez, ami állandóan lerobbant, de Szúpatakig, az apai nagyszüleimig mindig sikerült vele elgurulni. Élénken van előttem a kép, amint állok a zöld bársonyruhámban, kopogós cipőmben, masnival a fejemen a kocsi mellett és várom, hogy induljunk már, hisz ott várt mamánál a rengeteg húsvéti finomság: a sonka, a tojás, a torma, amivel már egész kicsikoromban barátságot kötöttem, mert jólesett az a furcsa, bizsergető-viszkető érzés, amit a fejem tetején éreztem tőle. Mama mindig sütött túrós lepényt, almás pitét, csinált kekszgolyót… őrületes volt a húsvéti teríték. Mindig olyan jóllaktunk belőle, hogy nenénél (nagyapám testvérének feleségénél) és a másik mamámnál már egy falatot sem bírtunk magunkba szuszakolni.
Hirdetés
Kettős érzés lappang bennem a húsvét kapcsán, mert bár legszívesebben azt mondanám, ki nem állhattam az egész hercehurcát, valójában mégiscsak élveztem egy kicsit. Talán azért, mert más volt, mint a többi nap. Meg kicsit talán azért is, mert nem kellett kényszerből pirostojást festegetnem. Nem voltam az a kézműves alkat.
Miután felnőttem, egészen más lett a húsvét. Középiskolában már nem érdekelt annyira az ünnep, mint korábban. Szívesebben töltöttem volna azokat a napokat a barátaimmal vagy a számítógép előtt, így inkább csak az “essünk már túl rajta” elvet képviseltem. Jött a szelfi-korszak is, így a húgommal a mamaféle ebéd után kimentünk az udvarra és egymást vagy magunkat fényképeztük.
Aztán Debrecenbe kerültem az egyetem miatt és teljesen eltűnt az életemből a húsvét. Haza se mentem már, de hiába is mentem volna, semmi sem lett volna a régi, mivel a szúpataki nagyapám rögtön az első debreceni évem nyarán meghalt, így az ünnepi lakomák már sosem teltek volna ugyanabban a hangulatban mint régen. Már nem jött volna “nagyi” (mi a nagypapánkat hívtuk így) a rózsaszín kis flaskájával megöntözni minket. Túl sok kapcsolat ugyan nem volt köztünk az évtizedes szakadék miatt, de azt az ezeréves rózsaszín kölnis flaskát sosem fogom elfelejteni.
Elfelejtődött tehát a húsvét. Miután dolgozni kezdtem, ezt az ünnepet is munkával töltöttem, bent a rádióstúdiókban, hogy tájékoztassam a hallgatókat arról, mi történik aznap. Így ment ez éveken keresztül. Még akkor sem tartottuk a húsvétot, amikor Rolanddal Spanyolországba költöztünk. Eleinte legkisebb gondunk is nagyobb volt annál, mint hogy karácsonyt vagy húsvétot ünnepeljünk, aztán meg egyszerűen csak nem foglalkoztunk vele vagy épp kürtőskalácsot árultunk valamelyik húsvéti piacon. 2017 volt az első év, amikor eszünkbe jutott, hogy feldobhatnánk a vásári munkát egy kis sonkázós sziesztával. Megpróbáltuk megerőszakolni a magyar hagyományt és bevinni a mamaféle teríték töredékét a Santa Polában felállított, ebédre bezárt kürtőskalács-sátorba, amiben ráadásul volt vagy 40 fok a műanyag fóliától. A nagyobb gond azonban az volt, hogy a sonka valami műanyag izére emlékeztetett, a torma sem csípett úgy, mint a mamáé, sőt, Rolandnak még újhagymát sem sikerült szerezni, mert kiderült, hogy ami annak tűnt a Mercadonában, az valójában egy bitangerős fokhagymaszerű valami, amit be se tudtunk akkoriban kategorizálni. Nem mintha számított volna. Nagyon jó érzés volt összemosni a két kultúrát, ezzel pedig egy új, saját hagyományt teremteni és újra húsvétolni egy kicsit.
A következő évben már rutinosabbak voltunk: jött a sonka meg a torma Magyarországról, a többit elkészítettem idehaza, spanyol alapanyagokból. Az asztal sok-sok év után hasonlóan festett, mint annak idején mamáé, Szúpatakon, csak éppen La Marinán terítettem meg. És így lesz ez idén is, meg jövőre is és remélem még azután is. Őrizni fogom az emlékeket , de közben teremtem a saját élményeket minden egyes húsvétkor, mert nekem már itt van az otthon és itt van a húsvét is.
Spanyolországban minden más a Nagyhéten, amit “Semana Santa”-ként emlegetnek. Talán csak a családi összejöveteleik hasonlítanak a mieinkhez. Itt nem volt és most sem szokás kölnizve locsolkodni, helyette vallási “rituálékat” tartanak, melyeknek központi eleme a “procesion”, amit mi magyarosan csak “szentcipelésnek” hívunk. A Nagyhét több napján minden spanyol városban dobpergéssel, zenekari kísérettel tartják meg ezeket a meneteket. A felvonuló művészek mellett a lakók egy csoportja hátára kapja a város védőszentjének, vagy Jézus Krisztusnak a több tízkilós szobrát és lassú meneteléssel végigcipelik azt a kijelölt útvonalon. Előttük-mögöttük vezeklők is sétálnak, akik jellemzően bordó vagy lila színű, kúp alakú csuklyát viselnek, emlékezve az inkvizíció során vallási bűncselekményekért halálra ítélt áldozatokra.
A legnagyobb húsvéti rendezvényeket a nagyvárosokban tartják. 1980 óta nemzetközi turisztikai érdeklődés övezi a sevillai, málagai, valladolidi és a cuencai Nagyhetet is. Később csatlakozott hozzájuk Zamora, León, Salamanca, Cartagena és még számos nagyváros is.
A spanyolok aktív részesei a húsvéti ünnepeknek, szinte senki sem hagyja ki ezeket a fesztivál-szerű rendezvényeket, főleg idén, hisz a világjárvány az elmúlt két évben megölt minden ilyen típusú eseményt, így most a legtöbben arra vágynak, hogy újra részesei lehessenek bármilyen ünnepi kavalkádnak.
A felvonulásokat általában ünnepi ebéd vagy vacsora követi. Ami nekünk a húsvéti sonka és a fonott kalács, az a spanyoloknak a “torrijas” és a “mona”. A családok ezeket vagy megveszik a szupermarketben vagy elkészítik otthon.
A torrijas gyakorlatilag a mi bundáskenyerünknek felel meg, csak a spanyolok nem sósan, hanem fahéjas-cukorral fogyasztják. A mona pedig egy visszafogott ízvilágú, általában kör alakú kelt kalács, közepében egy főtt tojással. A nagyböjt végét szimbolizálja, a családok, baráti társaságok általában közösen fogyasztják el a húsvéti menü részeként. Tálalása és ízvilágának intenzitása régiónként eltérő: van ahol a churroshoz hasonlóan csokival eszik, máshol sült húsok mellé kínálják úgy, mint a kenyeret, sőt, néhol nemcsak a húsvéti asztalon kap helyet, hanem az év minden napján árulják. A “leche frita” szintén sok közösségben bukkan fel a húsvéti desszertek között és a legegyszerűbb rántott tejbegrízként gondolni rá, amelynek forró bundáját fahéjas cukorban hempergetik meg.
Vannak itt nagyon érdekes vallási hagyományok is húsvétkor. A gironai Vergesben például haláltáncot járnak Nagycsütörtökön. A középkorból, a fekete pestis időszakából őrizték meg ezt a tradíciót, amikor a félelem és a halál gyakori szereplője volt a hétköznapoknak. A körmenet részeként a táncot két felnőtt és három csontváznak öltözött gyermek járja el, akik a dob ritmusára mozognak.
Cuencában a “csőcselék” vagy “a cuencai részegek” vonulnak fel Nagypéntek kora reggeli óráiban, hogy bemutassák a Jézust keresztútja során ért gúnyolódásokat. A hagyomány 1616-ra nyúlik vissza, ma pedig már nemzetközi turisztikai érdeklődés övezi. A felvonulók elzárják az érkező Jézus útját fújják trombitáikat, kiabálnak, miközben egy cuencai likőrt isznak – innen ered a “cuencai részegek menete” elnevezés. A különös körmenettel tisztelegnek Jézus Krisztus előtt, akit nevetségessé tettek, miközben a Kálvária-hegyre sétált fel, hogy feláldozzák.
Az albecetei Hellín városában különleges felvonulást tartanak, mely a “Tamborada de Hellín” nevet viseli, eredete bizonytalan, de nagyon régi hagyományként utalnak rá. Mintegy 20 ezer fekete tunikába és vörös kendőbe öltözött dobos vonul fel a városi körmenetben, akik folyamatosan, intenzíven játszanak a hangszeren egyszerre, különleges rituálévá varázsolva a Nagyhét ünnapnapjait. 2018-ban az UNESCO szellemi világörökség részévé nyilvánították az eseményt.
Nem vagyok katolikus, nem azért, mert nem akartam az lenni vagy mert más vallásra neveltek. Nem neveltek semmilyen ideológiára, csak arra, hogy önmagam legyek. Talán pont azért nem volt ideje a papnak, hogy megkereszteljen, mert eleve elrendeltetett volt, hogy a saját értékrendemet, életfilozófiámat és vallásomat képviseljem. Nem tartozom hát semmilyen vallási felekezet alá, ugyanakkor istentagadó sem vagyok. Szívesen megyek be bármilyen templomba, nézek meg egy körmenetet, olvasok a buddhistákról, örömmel gyújtok meg egy gyertyát és ismerkedem meg az emberek sokszínű hitével. Számomra nem a keresztelkedésen múlik, és nem a bibliában rejlik a hit, hanem a szívemben. Pedig a szúpataki mamáék még mélyen vallásosak voltak.
Hogy miben hiszek? Mindenben, ami szép, ami értékes, amit a jóság és a szeretet vezérel. Számomra a húsvét nem Jézusról vagy a sonkáról szólt és szól, hanem a családról, az összetartozásról, az együtt töltött időről, a papaféle szeretetteli ébresztésről, a különleges ünnepi hangulatról, és igen… kicsit az orrfacsaró kölnikről is, amik mégiscsak kedves emléket váltanak ki belőlem évtizedekkel később.
… és ebben a saját hitben élem és tartom meg most is a húsvétot, de ezzel együtt bármikor, tiszta szívvel és boldogsággal nézem végig, ahogy a spanyolok a hátukon cipelik kilométereken át a vallási szobrokat vagy mennek el misére. Izgatottan lépek be a debreceni református Nagytemplomba, kirándulok a csodálatos Montserratban, Santiago de Compostelában, vagy Szentkúton, sőt a tari buddhista sztúpánál is anélkül, hogy bármiféle vallási kötelezettséget vállalnék ezzel.
Nyitott a szívem. Hiszem, hogy a hit sokszínű. Hiszek a szeretetben, hiszek a családban, hiszek az ünnepnapok összekovácsoló erejében és őrzöm a hagyományokat, bárhová is kerüljek a világban.
Nekem a húsvét ilyen. Neked milyen?
Borítókép:
Unspalsh – Michael Mogensen
